Pridnestrovie, avagy Észak-Korea Európában

Gondoltam, ha már itt vagyok a közelben, megnézem magamnak Transznyisztriát. Jól tettem. :)

Mióta Karabakhban jártam, van egy beteges vonzalmam a nemlétező országok iránt. Van ugyanis abban valami érthetetlen és mégis szórakoztató, hogy néhány botcsinálta "politikus" egy megyényi területen kikiáltja saját királyságát, aztán mindent ehhez igazít: lesz saját történelem, pénz, nyelv de talán a legnagyobb buli a határőrség.

Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb pénzt (az aktuálisan bábáskodó állam mellett) a mindenkitől megkövetelt vízum díja hozza a konyhára.

Transznyitsztria fővárosa, Tiraspol egy pár tízezres városka a Dnyeszter partján. Igazi szocreál betondzsungel, némi szovjet-típusú parkkal díszítve. Ami mégis bájossá teszi, az a néhány megmaradt századfordulós vidéki házikó a panelerdő aljában.

A határ nem piskóta, ennél azért lazábbak voltak Karabakhban. Hamár kiperkálta az ember a 18 dolláros vízumot, nem játszották el, hogy itt valami komoly dolog történik: megnézték és intettek, hogy mehet.

Na itt nem. Itt kérem rend van. Ehhez képest a Checkpoint Charlie kutyafüle volt.

A következő alapszabályok vannak:

1. Minden lehetséges eszközzel húzzuk az időt, hogy esetleg feladják és visszaforduljanak
2. Minden lehetséges eszközzel azon kell dolgoznunk, hogy jól megalázzuk az embert
3. Feltételezve, hogy mindenki szellemi fogyatékos aki be akar utazni az országba, kiabálni kell és ugyanazt a mondatot többször, egymás után, egyre hangosabban el kell ismételni

Sajnos képeket nem mertem csinálni, így is volt elég bajom, úgyhogy a képzelőerődre bízom a dolgot. A határon három részből áll, a moldovai határon nincs semmi: egy asztalkánál kávéznak az út mentén a határőrök és mindenkit átengednek, fel se állnak a helyükről.

Aztán jönnek az orosz békefenntartók, ők nagyon csúnyán néznek, megállítanak, kérdeznek valamit, aztán hossza nézelődés után továbbengednek, meglengetve a géppuskájukat.

Ezután jön a neheze, a transznyisztriai csapat. Kicsit ijesztő, ahogy a sarló-kalapácsos címer alatt géppuskás tányérsapkás urak morcosan néznek mindenkire, aki még nem adta fel, hogy átjut a sorompón. A dolog szépségét csak emeli, hogy néha - érthetetlen okból - a levegőbe lő egy krapek az egyik bódé mellett. Az első alkalommal még megijedtem (na jó, a másodiknál és a harmadiknál is), de utána már szinte fel se tűnik. Ami viszont feltűnik, az a hömpölygő embertömeg - de ezzel még várjunk.

A beutazáshoz vízum nem kell, de regisztráció igen. Ez egy A5-ös fecni, rajta az ember személyes adatai, a beutazás időtartama és oka, no meg a pontos lakcím, ahol tartózkodni fog. Az első bökkenő itt jött, hiszen eszem ágában sem volt ottmaradni, jövök-megyek-közlekedek. Mivel én nem vagyok sem moldáv, sem transznyisztriai (maradjunk inkább a szovjetnél, a helyieknek csak CCCP-s vörös útlevelük volt), mielőtt bármi történne, egy konténerben ellenőrzik az útlevelemet.

Annyira nem szórakoztató, hogy részletesen leírjam, mit szórakoztattuk egymást, mire megértette, hogy egyrészt honnan jöttem, másrészt hiába szívózik, tőlem egy petákot sem kap, de jó fél órába telt, amíg onnan kikerültem.

A marsrutka sofőrje kezdett pipa lenni, rám vár egy tucat ember meg ő is, és még nem is regisztráltam.
Itt újabb cirkusz jött: három ablaknál intézik a regisztrációt. Le kell adni a fecnit, hozzá az okmányokat, amit elvisznek (vagy nem), kiabálnak, kérdeznek, utasítanak, aztán lesz valami. A rendszert nem értettem meg, az előttem lévő házaspár például ráfaragott: a nő mehetett, a férfi nem. (A határőrök mentségére legyen mondva, román útlevelük volt, ami nem a legjobb ajánlólevél.)
Jöttem én, és látszott, hogy kiverem a biztosítékot a hadnagynál. Pechemre beszélt angolul, meg is kérdezte (persze emelt hangon), hogy minek megyek Tiraspolba. A turizmus errefelé nem divat, talán ezért lepődött meg, amikor mondtam neki, hogy turista vagyok, be is ixeltem a fecnijén. Haragos lett, hogy ne dumáljak, ráírtam a fecnire, hogy ma vissza is megyek, mit szórakozom vele. Közölte, hogy nincs ideje rám, menjek az épület oldalába, ott kérjem meg, hogy regisztráljanak.

Ekkor már vagy egy órája ment a határátlépés című történet, a marsrutka utasai hangosan veszekedtek a sofőrrel - gondolom szerettek volna otthagyni. Amikor Pjotr meglátta, hogy a fecnivel a kezemben jövök ki, odaszaladt hozzám, hogy mi az isten van már velem. Ő sajnos nem beszél angolul, így csak mutogatni tudtunk egymásnak. Elégggé bedurrant, jött velem az oldalsó ajtóhoz, ahol átvedlett határőrnek és elkezdett ordibálni. Hogy ezért, vagy másért, de miután az egész útlevelemet lemásolták (van benne egy csomó üres oldal, de nekik azok is kellettek valamire), beengedtek.

És akkor a sok szöveg helyett beszéljenek a képek. Csodás város, komolyan.







Ő itt a Sztálinbarokk egyik megmaradt csodája, a főpályaudvar. Innen nyugatra az ilyesmit intermodális csomópontnak is szokták nevezni, mert egyszerre vasút- és buszpályaudvar. Én maradnék a megállónál.
Az országba tömegközelekdéssel érkezőket ez az oszlop fogadja - látható, komoly országról beszélünk, van önálló címere és zászlója is.

Kezdődik...
Az állam honlapján büszkén hirdetik, hogy van a fővárosban egy ősfás park. Mint megtudjuk a tájékoztatóból, errefelé minden városban van park. És minden parknak van szép kapuja. Hát ez lenne az:
Az avatatlan szemnek mondom: igen, aranyra festett Sztálin.
Ugyanez egy kicsit távolabbról, ajánlom a csillagot szemügyrevenni.

Azt hiszem, itt döntöttem el, hogy mostmár tényleg megtanulok oroszul. (Komolyan.) Gondolom népünk hősei vagy vmi hasonló tabló.
Van ám ő is, mert Lenin nélkül nincs forradalom.
Lenin-Sztálin-Putyin triumvirátus, szép.


Ők gondolom a mai hősei

És ünneplésre mindig van ok, tudjuk jól


Lenin u. 44

Végezetül idéznék egy sort Pridnestrovie hivatalos honlapjáról:
"The crime rate is extremely low in Pridnestrovie, so there is nothing in particular to be concerned about. The rumors of drugs / weapons / smuggling / mafia are just that ... rumors. Attribute them to Moldovan smear propaganda; not to any basis in fact or reality."

Amen.

Update 2

Túl sok a történés és túl kevés az időm könyörögni a netnek, hogy működjön. Ha sikerül elérnem a buszt, ma elnézek Tiraspolba, Transznyisztria (avagy Pridnestrovie) "fővárosába". Ha nem így alakul, lesz időm délelőtt bepótolni a hiányzó beszámolókat.

A megvalósult kommunizmus

Délután olyan élményben volt részem, mint még soha. No nem arra gondolok, hogy mégcsak kettő fele járt az idő és túl voltam a negyedik igazoltatásomon aznap, mert igazából azon csodálkoztam, hogy eddig békénhagytak.

A Credo nevű civil szervezet egyik vezetőjével lett volna találkozóm, de szólt, hogy egy kerekasztal beszélgetésre kell mennie, tegyük át későbbre. Amikor megtudtam, ki mindenki hivatalos a beszélgetésre, inkább vele tartottam.

Az egyik belvárosi szállodában 30 ember ült egy teremben. Az U-alakban felállított asztalok egyik oldalán a hatalom képviselői és egy ellenzéki parlamenti képviselő ült, a másik oldalon különböző civil szervezetek, főleg fiatalok. A beszélgetést rendező civilek az U alján foglaltak helyet.

A beszélgetés néhány civil szervezet prezentációjával kezdődött: a Credo arról beszélt, hogy a birtokukban lévő bizonyítékok alapján felállított idősorból megállapítható: a rendőrséget hatalmas felelősség terheli azért, hogy a tüntetések erőszakba torkolltak. Az április 7-i demonstráción több ismert politikus is résztvett, akik az agresszívebb emberek elvezetését kérték, illetve távozásra szólították fel őket. Ez nem történt meg, az egyre agresszívabb kis csoport pedig magával húzta az egyébként békés tömeget.
A Credo szerint a rendőrség az indokoltnál sokkal brutálisabban viselkedett az elfogások során, valamint teljesen ártatlan emberek százait zárta előzetesbe.
A Credo igazgatója felvetette annak a lehetőségét, hogy a rendőrség nem véletlenül hagyta elfajulni a dolgokat. Erre utal az is, hogy a tűzoltók a bejelentés után közel egy órával értek a helyszínre, de még akkor sem kezdték el az oltást, hosszasan tájékozódtak a helyzetről.

Az Amnesty International képviselője közölte, hogy birtokukban van közel száz vallomás olyan egyetemistáktól, akiket könnyebben vagy súlyosabban bántalmaztak a rendőrök illetvek akiktől legalapvetőbb jogaikat vonták meg az előzetesben. Evgenyij ezen a ponton azt kérte, hogy mindenki álljon fel egy percre és emlékezzen meg az elhunytakról és azokról, akiket megaláztak. Mindenki felállt, egy mókust kivéve.

Őt.


Az úriember a belügyminiszter-helyettes, a helyieknek nem okozott meglepetést, amikor a helyén maradva hangosan beszélt a telefonjába: két hónapja, hogy a Belügyminisztérium előtti tüntetésen megvert egy tüntetőt és egy újságírót - láthatóan mindenféle következmény nélkül.
Említett prijatyelt megkérdezték, ugyan mibe fájna felállnia (különös ízt adott az egésznek, hogy a rendezvényen jelen volt a fél moldáv média). "Mert nem értek egyet magukkal" - szólt ki a telefonjából, majd folytatta a cseverészést.

A Transparency International képviselője szót kért, hogy elmagyarázza, mit keresnek egy emberjogi kerekasztalnál. Ők azon dolgoznak, hogy bizonyítsák: politikai korrupció zajlik az országban, lassan mindent és mindenkit irányítani tud a hatalom a rendőrségtől az ügyészségen át a bíróságokig bezárólag.

Egy másik helyi jogvédő arról beszélt, hogy kollégáival el akartak látogatni a különböző BV-intézményekbe, de mindenhol megtagadták tőlük a belépést. Érdeklődött, mikor találkozhatnának legalább saját klienseikkel.

Ehhez kapcsolódva kiderült, hogy az ombudsman kollégáit több intézménybe is beengedték. Az ottani állapotokról nem kívánt szólni az ombudsman, de elmondta, hogy interjút készítettek mindenkivel, akivel találkoztak. A 72 interjúalanyból 64-nek ugyanaz volt a kirendelt ügyvédje. Annak is kirendeltek, aki jelezte, van sajátja. A megkérdezettek több mint fele azt állította, hogy másfél napig nem kaptak sem folyadékot, sem ételt. Többen panaszkodtak arra, hogy kérésük ellenére sem telefonálhattak, valamint semmilyen orvosi ellátásban nem részesültek.
Közel tucatnyian állították egymástól függetlenül, hogy a központi fogdában az ügyészi kihallgatás végén (ahol nem volt jelen semmilyen jogi képviselő) az ügyész óvatosságra intette őket. Amikor kiléptek az ajtón, civil ruhás emberek verték meg őket, volt, akit végül kórházba kellett vinni.

A Koalíció 2009 nevű civil szövetség képviselője arról beszélt, hogy a rendőrség által nyilvánosságra hozott listákon csak azok szerepelnek, akiket valamilyen okból elláttak a rendőrségen kívüli egészségügyi intézményekben. Állítása szerint ennek az az oka, hogy az egészségügyi nyilvántartásból nem lehet egyszerűen eltüntetni az adatokat, vagyis ezeket az embereket nem tudta letagadni a rendőrség. A több száz, ma is ismeretlen tartózkodási helyen lévő fiatal sorsáról hiába érdeklődött, nem kapott választ.

Az államügyész hivatalát képviselő úr visszautasította a vádakat és elmondta, hogy eddig semmilyen értékelhető panasz nem érkezett hozzájuk sem a halálesetek miatt, sem a fogvatartottakat ért állítólagos atrocitások miatt. Amikor az egyik résztvevő emlékeztette, hogy az összes elhunyt áldozat szülei feljelentést tettek, azt mondta, hogy vizsgálat fog indulni, de nem most, hanem majd akkor, ha lecsillapodtak a kedélyek.

Más azt tudakolta a miniszterhelyettestől, hogy nem indítanak-e ők külön vizsgálatot annak kiderítésére, hogyan történhettek meg az eddig nyilvánosságra került halálesetek.
"Nem kell ezt az egészet ennyire túldramatizálni." Kezdte a választ, és már akkor elképedve néztünk egymásra a mellettem ülő francia diplomatával. A folytatás sem volt különb: "Az életben vannak szomorú, rossz dolgok. Szomorú, hogy ennyien meghaltak, de még nem tudjuk, miért. Ahhoz képest viszont, hogy közel ezer embert helyeztünk előzetes letartóztatásba az események alatt, ez a szám elenyésző."

Európa, 2009.

Ekkor értettem még igazán, hogy ez nem a választásról szól: ahol egy kormánytag a média nyilvánossága előtt ilyet válaszolhat, azt ritkán szoktuk jogállamnak nevezni.

A beszélgetés akár véget is érhetett volna ezen a ponton, de a hallgatói érdekképviselet szót kért, hogy jelezze: hétfő óta folyamatosan visznek el diákokat az órákról és a kollégiumokból, mindenféle magyarázat nélkül. Sem ők, sem a szülők nem tudják, hol és leginkább miért tartják fogva a diákokat, köztük olyanokat is, akik itthon sem voltak a tüntetések alatt. Nincs új a nap alatt.

Kisinyov, te csodás!

Ez a város azt hiszem az Ybl-díjas városok példaképe lehetne...

Életemben nem jártam még ennyire rusnya helyen, ennél még Jereván nyomasztó rózsaszín panelházai is jobbak voltak.

A várost a második világháborúban a szovjet hadsereg is meg a német-román csapatok is teleszórták bombákkal. Amit a háború nem tudott elpusztítani, azt a háború közepén bekövetkezett földrengés törölt el a föld színéről. A szocialista realizmusnak tehát szabad keze volt a főváros újjáépítésében, szép is lett. Ez például a főút kezdete a Bic "folyón" átívelő hídról.


De itt van ez is, én ebben lakom. Trendi darab kívül-belül.




Ha kinézek a teraszról, őt látom - Lenin Komszomol.
Hotel Turist, de turistával mióta itt vagyok még nem találkoztam - nemcsak az én szállodámban, de máshol sem.
Élhető lakókörnyezet jeligére érkezett az alábbi kép, szintén a belváros közepéről:


Sosem tudtam nagyobb mennyiségben ronda dolgokat fotózni, egyelőre elégedjetek meg ezzel az öttel, de ígérem, lesz még több is holnapra.

A dácsa

Tegnap reggel egy fehér volga várt, benne Misa, a fiatal srác, akivel megbeszéltem a találkozót. A szülei nyaralójába mentünk beszélgetni, Surucenibe, nem messze a fővárostól.

Bár a reptéri tányéros azt mondta, be kell jelentkezzek a rendőrségre, ha elhagyom a fővárost, itt mindenki röhögött ezen, ilyet csak bíróság rendelhetne el, nem egy reptéri tányéros.

Misa egy civil szervezetnek dolgozik Kisinyovban, lassan 5 éve, mellette közgazdaságtant tanul itt az egyetemen. Április 6-án részt vett az első megmozduláson, ismeri az egyik szervezőt, vele is megígérte, hogy összehoz.

Misa meleg, a barátját, aki másnap is elment a tüntetésre, még nem engedték ki, aggódik érte, bár legalább abban szerencséje van, hogy a rendőrség által közétett listán szerepel, vagyis biztosan lehet tudni, hogy a rendőrség tartja fogva. (A tüntetések során több száz ember tűnt el, egy részükről a mai napig senki nem tudja, mi lett velük. A rendőrség múlt héten közzétett egy listát azokról, akiket fogvatartanak. A listát azóta kiegészítették, de az ellenzék, a civilek és a gyermekeiket hiába kereső szülők szerint az még mindig nem teljes.)

Azért kérte, hogy valami kieső helyen találkozzunk, mert az egyesületét megfigyelik hónapok óta, a munkatársak egy része pedig felmondott a választás után, félve az újraválasztott kommunisták retorziójától.

Misa szerint lassan egy évtizede ilyenek a mindennapok Moldovában. Voronin államfő fia, Oleg Voronin az ország leggazdagabb emberévé vált apja hatalma alatt: a közvélemény meggyőződése szerint a tulajdonába került cégek korábbi tulajdonosait mindenféle - hatásos - eszközzel vették rá annak idején arra, hogy eladják cégeiket az államfő fiának. És bár Voronint nem lehet most újraválasztani, fia megmarad valószínűleg az "üzleti" életben, nincsenek különösebb politikai ambíciói. Általános nézet egyébként, hogy a háttérből a parlament elnöke, Marian Lupu irányítja az eseményeket és őt tartják a legesélyesebb utódjelöltnek - márha kilép a háttérember szerepéből.

Misa borúsan látja a helyzetet: ugyan nem tagja egyik ellenzéki pártnak sem, de bármilyekkel hajlandó lenne kiegyezni, csak a mostani gárda menne már el. Az ország gazdasága az összeomlás szélén áll, a moldáv leu árfolyama mögött nem áll tényleges teljesítmény, a szociális háló lényegében nincs, mindent csak személyes ismeretségen és korrupcióval lehet elintézni - utóbbival pedig a szegények nyilván nem tudnak élni.

Abban bízik, hogy ha maradnak a kommunisták, a külföldi hitelezők komolyabb feltételeket fognak szabni végre a hatalomnak és megkövetelik a legelemibb demokratikus normák betartását. Azt várja az EU-tól, hogy ne legyen elnéző a moldáv rezsimmel szemben, még akkor is, ha ezzel szembekerül Oroszországgal.

Ahogy haladunk vissza a városba, eszembe jut Maya Tbilisziben. Okos nő volt, tudta, hogy az Unió nem fog egységesen fellépni Oroszország érdekeivel szemben. Attól félek, ez most is így lesz.

Update

Tegnap nem írtam, ezt majd pótlom ma.

Vasárnap van az ortodox húsvét, ezért már ma is minden korábban bezár. Még elszaladok pár rövid találkára, aztán jövök vissza és beszámolok a tegnapi napról, volt benne minden: dácsa a város szélén, igazoltatások, találkozó a hatalom képviselőivel, látogatás a rendőrségen, szóval csupa finomság. Délután érdemes visszanézned.

Kányádi itt is

Itt sem lesznek már forradalmak.

Nagyjából ilyen hangulatban telt az estéjük az egyik helyi liberális párt (Mi Moldovánk Szövetség) ifjúsági szervezetének azon tagjainak, akikkel találkoztam ma este.

A slusszpoént inkább lelövöm, egy ír kocsmába vittek, mint hajdanán első barcelonai utamon a régi ismerős, úgyhogy fogalmam sincs továbbra se a helyi konyháról, de a helyi sörökről se.

Hosszú volt az este és holnap reggel korán kell kelnem - mint valami James Bond filmben, a városon kívül lesz találkozóm, mert senki nem mer külföldivel mutatkozni. Annyira nem, hogy ma újabb találkozóm hiúsult meg. Az illetőről amúgy sem írhattam volna többet annál, minthogy egy ismert civil szervezet itteni vezetője, de az NDI-nál történtek (ld. második post) után lemondta a találkozót, nem mer külföldiekkel érintkezni.

A hosszú estére tekintettel most csak a benyomásokat osztom meg veletek, meg néhány jellemző sztorit.

Van itt egy új generáció, akinek hányingere van attól, hogy hol a románok, hol az oroszok akarják irányítani az országot. Elegük van abból, hogy lassan egy évtizedet loptak el tőlük azok, akik ugyan kommunistáknak nevezik magukat, de közben kvaterkáznak az egyházzal, privatizálnak ezt-azt a haveroknak és olyan szociálpolitikát folytatnak, amitől még Ivády Gábor és monoki barátai is megnyalnák a tíz ujjukat. Elegük van abból, hogy nem lehet itt sem románként, sem oroszként, sem melegként, sem zsidóként, sem katolikusként, sem cigányként, de pláne fiatalként élni. Mert a választási történet csak a jéghegy csúcsa, 8 éve olyan isteni diktatúrában élik mindennapjaikat, amit azért néha még Lukasenko is megirígyelne.
Például a titkosszolgálat minden telefonbeszélgetést lehallgat(hat) és rögzít(het), bírói engedély nélkül. Utólag sem kell tájékoztatni semmilyen szervet a lehallgatásról, a felvétel 25 évig megőrízhető és bármikor bármilyen eljárásban felhasználható bárki ellen. Hasonló a helyzet az internet alapú kommunikációval is: az állami telefontársaságon kívül csak néhány kis cég nyújt internethozzáférést, de a titkosszolgálat az ő adataikhoz is korlátlanul hozzáférhet.

A demonstrációk óta közel 120 embert keresnek hozzátartozóik és mint Csecsenföldön a háborúban, csak annyit tudnak, hogy a rendőrök vitték el őket. De a rendőrség nem ad tájékoztatást, azt sem tudják a szülők, hol tartják fogva a gyereküket és egyáltalán él-e még.
Ma újabb halálesetet hoztak nyilvánosságra: egy 22 éves fiú miután eltörte saját lábát, összeverte saját arcát, leszakította saját lépét, öngyilkos lett a cellájában.

Az egyik képviselő fiát szintén lecsukták, de amikor kiderült, hogy kicsoda, elengedték. Az egyetlen, nem a hatalom kezében lévő tévének elmondta: sokakat annyira összevertek a rendőrök, hogy nem merik elengedni őket, pedig már ejtették a vádakat.

Tegnap három rendőr mondott fel és pakolt ki arról, mi történt a választások óta: a folyamatos verések mellett azt állítják, hogy ügyvéd nélkül hallgattak ki embereket és hoztak ítéletet róluk tisztességes tárgyalás nélkül.

Közben megkezdték a választói névjegyzék és a szavazatok ellenőrzését, újraszámlálását. A külföldön leadott 16,850 szavazócédulából csak 12,140 volt érvényes. 27% érvénytelen bélyegzővel volt ellátva. Az eredmények egyébként így alakultak: PL (Liberális párt) - 49,9%; PLDM (Moldovai Liberális Demokrata Párt) - 29%; AMN (Mi Moldovánk Szövetség)- 15%.
Kommunista Párt 6%. A fővárosban az a hír járja, hogy közel 200.000 hamis szavazat érkezett, feltehetőleg a kommunistákra.

A helyzet tehát sokkal pocsékabb, mint azt távolról gondolná az ember. Itt annál sokkal komolyabb bajok vannak, minthogy a "Románia-párti" ellenzék összecsap a "Putyin-párti" komcsikkal.

Egyszercsak Tatiana, aki a találkozót szervezte, megkérdezte: mit tanácsolok nekik, mit csináljanak. Még nem tudom - válaszoltam. Vasárnap ismét találkozunk, addigra talán ennél többet is tudok javasolni.