Pridnestrovie, avagy Észak-Korea Európában

Gondoltam, ha már itt vagyok a közelben, megnézem magamnak Transznyisztriát. Jól tettem. :)

Mióta Karabakhban jártam, van egy beteges vonzalmam a nemlétező országok iránt. Van ugyanis abban valami érthetetlen és mégis szórakoztató, hogy néhány botcsinálta "politikus" egy megyényi területen kikiáltja saját királyságát, aztán mindent ehhez igazít: lesz saját történelem, pénz, nyelv de talán a legnagyobb buli a határőrség.

Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb pénzt (az aktuálisan bábáskodó állam mellett) a mindenkitől megkövetelt vízum díja hozza a konyhára.

Transznyitsztria fővárosa, Tiraspol egy pár tízezres városka a Dnyeszter partján. Igazi szocreál betondzsungel, némi szovjet-típusú parkkal díszítve. Ami mégis bájossá teszi, az a néhány megmaradt századfordulós vidéki házikó a panelerdő aljában.

A határ nem piskóta, ennél azért lazábbak voltak Karabakhban. Hamár kiperkálta az ember a 18 dolláros vízumot, nem játszották el, hogy itt valami komoly dolog történik: megnézték és intettek, hogy mehet.

Na itt nem. Itt kérem rend van. Ehhez képest a Checkpoint Charlie kutyafüle volt.

A következő alapszabályok vannak:

1. Minden lehetséges eszközzel húzzuk az időt, hogy esetleg feladják és visszaforduljanak
2. Minden lehetséges eszközzel azon kell dolgoznunk, hogy jól megalázzuk az embert
3. Feltételezve, hogy mindenki szellemi fogyatékos aki be akar utazni az országba, kiabálni kell és ugyanazt a mondatot többször, egymás után, egyre hangosabban el kell ismételni

Sajnos képeket nem mertem csinálni, így is volt elég bajom, úgyhogy a képzelőerődre bízom a dolgot. A határon három részből áll, a moldovai határon nincs semmi: egy asztalkánál kávéznak az út mentén a határőrök és mindenkit átengednek, fel se állnak a helyükről.

Aztán jönnek az orosz békefenntartók, ők nagyon csúnyán néznek, megállítanak, kérdeznek valamit, aztán hossza nézelődés után továbbengednek, meglengetve a géppuskájukat.

Ezután jön a neheze, a transznyisztriai csapat. Kicsit ijesztő, ahogy a sarló-kalapácsos címer alatt géppuskás tányérsapkás urak morcosan néznek mindenkire, aki még nem adta fel, hogy átjut a sorompón. A dolog szépségét csak emeli, hogy néha - érthetetlen okból - a levegőbe lő egy krapek az egyik bódé mellett. Az első alkalommal még megijedtem (na jó, a másodiknál és a harmadiknál is), de utána már szinte fel se tűnik. Ami viszont feltűnik, az a hömpölygő embertömeg - de ezzel még várjunk.

A beutazáshoz vízum nem kell, de regisztráció igen. Ez egy A5-ös fecni, rajta az ember személyes adatai, a beutazás időtartama és oka, no meg a pontos lakcím, ahol tartózkodni fog. Az első bökkenő itt jött, hiszen eszem ágában sem volt ottmaradni, jövök-megyek-közlekedek. Mivel én nem vagyok sem moldáv, sem transznyisztriai (maradjunk inkább a szovjetnél, a helyieknek csak CCCP-s vörös útlevelük volt), mielőtt bármi történne, egy konténerben ellenőrzik az útlevelemet.

Annyira nem szórakoztató, hogy részletesen leírjam, mit szórakoztattuk egymást, mire megértette, hogy egyrészt honnan jöttem, másrészt hiába szívózik, tőlem egy petákot sem kap, de jó fél órába telt, amíg onnan kikerültem.

A marsrutka sofőrje kezdett pipa lenni, rám vár egy tucat ember meg ő is, és még nem is regisztráltam.
Itt újabb cirkusz jött: három ablaknál intézik a regisztrációt. Le kell adni a fecnit, hozzá az okmányokat, amit elvisznek (vagy nem), kiabálnak, kérdeznek, utasítanak, aztán lesz valami. A rendszert nem értettem meg, az előttem lévő házaspár például ráfaragott: a nő mehetett, a férfi nem. (A határőrök mentségére legyen mondva, román útlevelük volt, ami nem a legjobb ajánlólevél.)
Jöttem én, és látszott, hogy kiverem a biztosítékot a hadnagynál. Pechemre beszélt angolul, meg is kérdezte (persze emelt hangon), hogy minek megyek Tiraspolba. A turizmus errefelé nem divat, talán ezért lepődött meg, amikor mondtam neki, hogy turista vagyok, be is ixeltem a fecnijén. Haragos lett, hogy ne dumáljak, ráírtam a fecnire, hogy ma vissza is megyek, mit szórakozom vele. Közölte, hogy nincs ideje rám, menjek az épület oldalába, ott kérjem meg, hogy regisztráljanak.

Ekkor már vagy egy órája ment a határátlépés című történet, a marsrutka utasai hangosan veszekedtek a sofőrrel - gondolom szerettek volna otthagyni. Amikor Pjotr meglátta, hogy a fecnivel a kezemben jövök ki, odaszaladt hozzám, hogy mi az isten van már velem. Ő sajnos nem beszél angolul, így csak mutogatni tudtunk egymásnak. Elégggé bedurrant, jött velem az oldalsó ajtóhoz, ahol átvedlett határőrnek és elkezdett ordibálni. Hogy ezért, vagy másért, de miután az egész útlevelemet lemásolták (van benne egy csomó üres oldal, de nekik azok is kellettek valamire), beengedtek.

És akkor a sok szöveg helyett beszéljenek a képek. Csodás város, komolyan.







Ő itt a Sztálinbarokk egyik megmaradt csodája, a főpályaudvar. Innen nyugatra az ilyesmit intermodális csomópontnak is szokták nevezni, mert egyszerre vasút- és buszpályaudvar. Én maradnék a megállónál.
Az országba tömegközelekdéssel érkezőket ez az oszlop fogadja - látható, komoly országról beszélünk, van önálló címere és zászlója is.

Kezdődik...
Az állam honlapján büszkén hirdetik, hogy van a fővárosban egy ősfás park. Mint megtudjuk a tájékoztatóból, errefelé minden városban van park. És minden parknak van szép kapuja. Hát ez lenne az:
Az avatatlan szemnek mondom: igen, aranyra festett Sztálin.
Ugyanez egy kicsit távolabbról, ajánlom a csillagot szemügyrevenni.

Azt hiszem, itt döntöttem el, hogy mostmár tényleg megtanulok oroszul. (Komolyan.) Gondolom népünk hősei vagy vmi hasonló tabló.
Van ám ő is, mert Lenin nélkül nincs forradalom.
Lenin-Sztálin-Putyin triumvirátus, szép.


Ők gondolom a mai hősei

És ünneplésre mindig van ok, tudjuk jól


Lenin u. 44

Végezetül idéznék egy sort Pridnestrovie hivatalos honlapjáról:
"The crime rate is extremely low in Pridnestrovie, so there is nothing in particular to be concerned about. The rumors of drugs / weapons / smuggling / mafia are just that ... rumors. Attribute them to Moldovan smear propaganda; not to any basis in fact or reality."

Amen.